A boxutca hercegnője - 18. rész

Izzadt a tenyerem, kitágultak a pupilláim és eszeveszett tempót diktált a szívem, amikor vacsora után Jenson megkérte a családot vagyis, a szüleimet és a nagyiékat, hogy pár percig még maradjanak az étkezőben, mert mondandója van. 
- Mondd miért marasztaltál bennünket? - nézett Jensre mosolyogva apa, ó apa ha megtudod, hogy hónapok óta együtt vagyunk nem fogsz mosolyogni. 
- Nagyon fontos dolgot szeretnénk mondani. 
- Mi ez a többes szám? - kérdezte ismét apa, anya pedig a tekintetéből ítélve talán már sejtett valamit. 
- Nem húzom az időt ...... - lélegzett mélyet Jenson, majd rám nézett, és vissza a társaságra. - Eliza és én együtt vagyunk. - pár pillanatos döbbent csend következett, mindenki kitágult szemekkel nézett ránk, szinte hallható volt ahogy az agyuk dolgozza fel a hallottakat. 
- Hogy mit csináltok? - fakadt ki elsőként apa, majd lassan kitolta maga alól a széket és felénk sétált, én automatikusan Jenson mellé léptem, ő pedig derekamra simította tenyerét. - Engedd el a lányom!
- Apaaa! - hirtelen lendült apa keze, már nem tudtam közéjük lépni, de talán jobb is mert, az én reflexeim nem olyan jók mint a pilótáé, szerencsére nem találta el Jensont. - Ne bántsd! 
- Sajnálom Robert! Nem terveztem, hogy beleszeretek a lányodba, de így alakult. 
- Így alakult? - fintorodott el gúnyosan apa. - Mindig megbíztam benned, hányszor engedtem el veled a lányom, mert azt hittem vigyázol rá és jó kezekben van. - ilyen dühösnek még életemben nem láttam apámat, legfőképpen miattam nem. 
- Kérlek Robert nyugodj meg! - lépett mellé anya, de amikor hálásan pillantottam rá, tőle is csak egy csalódott pillantást kaptam, ahogyan az étkezőben jelen lévőktől. 
- Mondd csak fiam, - csatlakozott a nagyi is. - Eliza miatt szakítottál Jessicával? - Jenson egy aprót bólintott. 
- És a ...... baba - gondolkozott el apa, majd gyilkos pillantást vetett a derekam szorító pilótára. - te ..... tőled ... te ejtetted teherbe!!?? - üvöltötte magából kikelve. - Megöllek!
- Apa, kérlek, hallgass meg! - próbálkoztam, már ahogyan tudtam, mert a könnyeim folytak, a torkomban pedig hatalmas gombóc nőtt. 
- Majd meghallgatlak, de csak otthon. - indult a kijárat felé. - Pakolj össze indulunk haza, - majd mielőtt elhagyta volna az étkezőt visszafordult. - te pedig ne merj a közelébe menni. 
- Anya, nagyi kérlek .... - ahogyan apa ők is elhagyták a helyiséget.- nagypapa, te is utálsz minket? 
- Elizaaaa! - ordított be apa. 
- Nem utállak, gyere ide. - ölelt magához, annyira jól esett, hogy legalább ő nem vet meg minket mert szeretjük egymást. - Menj, mert apád szétveri a házat, veled meg beszédem van. - mutatott Jensonre. 
- Nem szeretnék hazamenni. - nagyapa után, Jenson karjaiba simultam és kérlelően néztem rá.  
- Most az lesz a legjobb, ha Robert megnyugszik majd beszélek vele.
- De ugye felhívsz. 
- Persze! - eresztett meg egy kis mosolyt, majd adott az arcomra egy puszit, nem sok kedvel de hazamentem apáékkal, akik egész úton egyetlen szót sem szóltak hozzám.

A hangulat nem változott másnapra sem, apa még a pillantásom is kerülte és anya sem volt hajlandó beszélni velem, akármivel próbálkozhattam. A napom nagy része abból állt, hogy a szobámban ültem és a helyzeten gondolkoztam vagy Jens után sóvárogtam. Szerettem apát és anyát is, mindig én voltam nekik a legfontosabb, annak ellenére is, hogy anya nem is a vér szerinti anyukám. Fájt, hogy csalódtak bennem, hogy átvertem őket, de a szerelem ellen nem tehet az ember, az jön, és van, hogy nem a megfelelő emberbe szeretünk bele, ahogy ez velem és Jensonnel is történt. 
- Anya - a vallomás utáni estén már nem bírtam tovább, anya hálójukban pakolászott, ez megfelelő alkalom volt, hogy beszéljek vele.  - szeretnék ..... kérlek hallgass meg. 
- ..... Mondd! - kis tétovázás után rám emelte pillantását majd az ágyra ült, követtem a mozdulatban és belekezdtem a mondandómba. 
- Anya én ..... sajnálom, nagyon hidd el, nem akartam ezt az egészet. 
- Eliza, nem az a baj, persze az is, hogy beleszerettél az öcsémbe, - komor tekintete amivel eddig nézett rám most ellágyult és inkább a csalódottság bujkált benne. - az fáj, hogy nem bíztál bennem, tudod, hogy elmondhatsz nekem mindent. 
- Tudom anya, de az egész olyan álomszerű volt. - pityeredtem el. - Soha nem hittem volna, hogy lehet nála esélyem, mindig úgy bánt velem mint az unokahúgával. Amikor pedig rájöttünk mit is érzünk, megijedtünk. 
- Elhiszem, de akkor is rosszul esik. - sóhajtott anya. - Elizabeth tudja? - szégyenlősen bólintottam, mire ő gúnyosan felszisszent. 
- Nem akartam, hogy tudja ... tényleg, de ..... rájött. 
- Hát ez most már nem lényeges. 
- Anya kérlek, ne nézz így rám, nem akarom, hogy utáljatok csak mert szerelmes vagyok! - most már megállíthatatlanul folytak a könnyeim. 
- Sem apa sem én nem utálunk, csak sok volt ez a vallomás, ennyi. 
- És valaha fog még beszélni velem? - intettem az ajtó felé, apára gondolva. 
- Adj neki időt. - kért anya, majd kisétált a szobából. Ahogy anya kérte úgy tettem, mondjuk ő lehet, hogy nem éppen úgy gondolta ahogyan én, mert a beszélgetésünk után felhívtam Jensont és addig könyörögtem neki, hogy vigyen el itthonról, amíg megtört. 

- Végre! - huppantam le a szállodai szobánk kanapéjára. 
- Holnap keresünk valami jobb megoldást de, most csak ez van. 
- Semmi baj. - felálltam és karjaiba simulva csókoltam meg, egy pillanatig sem szomorkodtam amiért az éjszakát egy szállodában töltjük, ha együtt lehetünk mindegy hol vagyunk. Ráadásul ez egy hirtelen megoldás volt, mert miután telefonáltam neki azonnal értem jött, anya meglepődve apa üvöltözve fogadta, hogy a bőröndömmel és összes holmimmal együtt távozom. - A lényeg az, hogy együtt vagyunk. 
- És ezt végre mindenki tudja. - sóhajtott fel gondterhelten. - Komolyan megijedtem Roberttől, még soha nem láttam ilyennek. 
- Én sem, és az a legrosszabb, hogy azóta szóba sem áll velem, anya pedig a szemembe mondta mekkorát csalódott bennem. Szerinted megbocsátják ezt valaha? 
- Claudia biztosan, de Robert és anya - fintorodott el. - nem hiszem. 
- És most mi lesz? Velünk. - kérdeztem félve. 
- Most? Megyünk és lezuhanyozunk, aztán vacsorázunk. 
- Nem így értettem. - mosolyodtam el válaszától. 
- Ahogy mondtam Eliza, nem fog minket elválasztani senki, együtt leszünk, boldogok leszünk, a család pedig vagy elfogadja vagy nem. 

1 hónappal később

- Jens! Jens! Gyere már, nem bírom.
- Itt vagyok! - végre elvette tőlem a dobozt ami az eddig összegyűjtött kupáit, díjait tartalmazta, bár mondta, hogy majd ő mindent becipel a házba nem fogadtam neki szót. 
- Ide tesszük a kanapét, és ide jönnek a kupáid. - mutogattam bőszen a még üres lakás nappalijában. Amióta elköltöztem apáéktól Jensonnel hotelben éltünk, de folyamatosan a megfelelő lakást kerestük, ahogyan persze időnk engedte, a futamok miatt ahová már mint a menyasszonya kísértem el. Igen mint menyasszonya, ugyanis megkérte a kezem éppen két hete, és azóta nem is egyszerűen boldog vagyok, hanem egy hatalmas rózsaszín felhőn ülök és lebegek. Tudom, hogy szeret mindennél jobban, de szerintem ez a lépés sokkal inkább szólt a családunknak, mintsem szerelmünknek, be akarja bizonyítani, hogy nem csak kaland vagyok neki és tényleg komoly ez köztünk. 
- Kopp, kopp! - ahogy mosolyogva forogtam a nappaliban egy mosolygós John nagypapával néztem farkasszemet. - Be szabad jönni? 
- Nagypapa! - azonnal a nyakába vetettem magam, ő volt az aki mióta megtudta az igazat mellettünk állt, később persze a nagy család is értesült a hírről, ők vegyesen fogadták, inkább csak a nénikéim rökönyödtek meg, unokatesóim, bácsikáim nem igazán izgatta a hír. 
- Szia apa. - rázott vele kezet Jens is, majd átkarolta a derekam. - Na mit szólsz? 
- Szép kis ház. - bólogatott elismerően. - De nem lesz ez kicsi nektek? - tényleg nem volt nagy a ház, három  négy szoba, egy hatalmas konyha, két fürdőszoba, és emelete sem volt, de első látásra beleszerettünk és közel volt mind anyáék mind a nagyiék háza. 
- Miért lenne kicsi? - értetlenkedett Jenson.
- Hol férnek majd el az unokák? 
- Az még kicsit odébb van nagypapa. - somolyogtam. - A nagyi nem akart veled jönni? - fintorgott egyet válasz helyett. - Még mindig haragszik? 
- Szerintem lassan megbékél. - mosolygott ránk. - Megnézhetem a ház többi részét? 
- Amíg ti körbenéztek, addig én keresek poharakat és hozok inni. - kis puszi után Jensonnek, elindultam a konyhába, ahol halmokban álltak a dobozok, a beköltözés előtti napokon beszereztünk néhány fontosabb dolgot, mint például evőeszköz, tányérok, poharak, ágynemű, hogy ma már ne kelljen szállodában aludnunk. 

2013 január 4. 

Elteltek az ünnepek, ismét elkezdődött egy újabb év, szerencsére. Az elmúlt évben sok olyan dolog történt amit szívesen elfelejtenék, többé kevésbé sikerült is, az új évben pedig amellett, hogy minél több időt szeretnék Jensonnel tölteni, nagyon szeretném ha végre rendeződnének a dolgaink apával és a nagyival. Még mindig nem bocsátották meg azt, hogy Jenssel egymásba szerettünk és boldogok vagyunk. Karácsonykor mind apáékhoz, mind a nagyiékhoz ellátogattunk, de sok értelme nem volt, anyán érezhető volt, hogy megbocsájtana, de apa miatt tartja velem a távolságot, a nagyi egy köszönés után magunkra hagyott, így nagyapával társalogtunk, hát ennyi volt a nagy családi karácsonyozás. 
- Mikor kell menned ...... valamerre? - kérdeztem fintorogva, magam sem tudtam mit akarok kérdezni, de ő értette.
- Majd ha hívnak, de jössz velem nem? - nézett fel a hűtő mellől.
- Hááát, Jens, már akartam beszélni veled valamiről.
- Mondd!
- Szóval, amióta kibékültünk mindig csak halogattam az utazást, pedig muszáj lenne Amerikába repülnöm. - amióta hazajöttem tavaly a nagyiék házassági évfordulójára azóta nem utaztam vissza New Yorkba, pedig illett volna, szegény Chloét egyedül hagytam, telefonon ugyan tartjuk a kapcsolatot és megnyugtatott, hogy bírja egyedül is azért kicsit szégyellem magam. 
- Az üzlet. - boci szemekkel bólintottam. 
- Arra gondoltam, hogy mielőtt elkezdődnek a tesztek, mostanában valamikor, elutazhatnánk. 
- New Yorkba? 
- Igen. - izgatottan rágcsáltam a szám szélét, majd boldogan mosolyodtam el mikor bólintott egyet. - Komolyan velem jössz? 
- Igen, telefonálok egyet, aztán ha tudjuk mikor kell bemennem a gyárba kezdhetsz csomagolni. 
- Szeretlek. - csók kíséretében öleltem át a nyakát. 

Három nappal később léptük át a közös kis lakásunk küszöbét, amit Chloéval vettünk. Minden éppen olyan volt mint amikor eljöttem, semmi nem változott. 
- Eliza! - ölelt meg mindkettőnket barátnőm mikor észrevette, hogy megérkeztünk. - Szia Jenson! - nem bajlódtunk kipakolással, csak lepakoltuk a bőröndöket egykori szobámba és kiültünk a nappaliba. - Na meséljetek, mi járatban?
- Elsősorban hiányoztál, másodsorban pedig ...... azért jöttünk, mert ....
- Nem jössz vissza. - mondta ki Chloé, én pedig bólintottam. - Gondoltam, hogy nem fogsz itt maradni örökké. 
- Sajnálom.
- Semmi baj, Eliza örülök, hogy minden rendben van köztetek és ne izgulj sem miattam sem az üzlet miatt. 
- Csak szégyellem magam amiért magadra hagytalak, mégis ketten nyitottuk. - szabadkoztam. 
- Igen, de egyedül is elboldogulok. - mosolygott. - Viszont az érdekelne, hogy szeretnél e megmaradni tulajdonosnak, vagy kiszállnál. 
- Ez eszembe sem jutott. Nem tudom. 
- Döntsd el, ahogy szeretnéd úgy lesz. 
- Köszönöm, úgy szeretlek. - közelebb csúsztam a lányhoz és megöleltem. - Azt hiszem azt szeretném ha a tiéd lenne. 
- Gondold át. 

2013 július

- Szerinted jó ötlet volt, hogy nagypapa legyen a postás? - hasaltam Jenson mellé az ágyra egyik este miután a nagypapa elment. 
- Nem tudom, de valahogy meg kell tudniuk, hogy unokájuk lesz. 
- A nagyi el fog ájulni, apa meg összetöri a csontjaidat. - torzult el az arcom mikor belegondoltam a hír következményeibe. Éppen egy hete derült ki, hogy kisbabát várunk, és mivel még mindig tart az ellenszenv irányunkban, így az első aki megtudta John nagypapa volt, és megkértük, hogy a hírt közölje Simone nagyival és apáékkal is. 
- Remélem ettől a hírtől megenyhülnek. -  alvós pózba rendeződtünk, a keze a hasam simogatta. 
- Hát ha ettől nem akkor semmitől. - sóhajtottam. - Elli telefonált ma. 
- Elmondtad neki?
- Nem. - ingattam meg a fejem miközben elnyomtam egy ásítást. - Elhívtam, majd együtt elmondjuk neki. 

Két nappal később boldogan mentem ajtót nyitni, Ellit vártuk de nem ő jött. Döbbenten álltam látogatóinkkal szemben, eltelt néhány pillanat mire magamhoz tértem és behívtam őket.
- Üljetek le! - Jenson éppolyan meglepett volt mint én, nagymama, apa, anya és John nagypapa jöttek. 
- Ahogy kértétek elmondtam a nagy hírt! - mosolygott nagypapa. 
- Igaz? - kérdezte teljesen komor arccal apa. 
- Igen. - válaszoltam Jensonnel úgy szorítottuk egymás kezét mint akik a halálos ítéletükre várnak. - A múlt héten voltunk orvosnál.
- Én ezt nem bírom! - pattant fel anya a székről és megölelt. - Sajnálom Eliza, hogy így viselkedtem, és te se haragudj. - fordult az öccséhez is. 
- Semmi baj. - eresztettünk meg mindketten egy mosolyt. 
- Nagyszerű, akkor most te jössz Simone. - kotyogott nagypapa. Bár kissé szégyenlősen de a nagyi is megbocsájtott nekünk. 
- Apa - kezdtem félősen, mert már csak ő volt hátra. - te nem örülsz a babának? - kényelmetlen kis szünet után rám nézett, látszott rajta, hogy zavarban van, szégyelli magát. - Apa? 
- A babának örülök, de a kapcsolatotokat nem tudom elfogadni most sem. - ingatta a fejét. - Sajnálom. 
- Robert! - kezdte Jenson, de apa megállította. 
- Jenson, 10 évvel vagy idősebb a lányomnál, nemsokára gyermeketek lesz és majd te is megérted, hogy milyen ez, csak a legjobban akarod neki, hogy soha ne essen baja, hogy boldog legyen .... 
- Apa boldog vagyok ....... hidd el.
- Csalódtam bennetek, benned mert hazudtál, te pedig ..... megrontottad a lányom. 
- Mit szeretnél? Mit csináljak, szeretem Elizát, nem fogom elhagyni, főleg most. 
- Apa, - összegyűjtöttem a bátorságom és úgy döntöttem megvédem a szerelmemet, az én kis családom. - szeretjük egymást, tetszik vagy sem ez van, kisbabánk lesz, te döntöd el, hogy szeretnél e a nagypapája lenni, vagy nem. 
- Robert, öleld meg Elizát és békülj ki Jensonnel. - szólt rá anya kérlelően................
- ............. Rendben. - sóhajtott fel apa, én pedig a boldogságtól elpityeredtem, és apa ölelésébe bújtam, ezután valóban kezet fogott Jenssel. Bár kezet fogtak, még kellett idő, hogy minden visszazökkenjen a régi kerékvágásba, és újra oldottan tudjunk beszélni, elsősorban a babáról. 
 

- Szeretlek! - ölelt át hátulról Jenson a teraszon néztük a naplementét, miután elmentek a vendégek. 
- Én is szeretlek! - végtelen boldogságot és elégedettséget éreztem, a gondok amiket az elmúlt időben a kapcsolatunk létezése, a szüleink makacssága vagy Jenson nem éppen legjobb szezonja jelentettek mind jelentéktelennek tűntek emellett. - Nagyon boldog vagyok, hogy minden rendbe jött. 
- Én is, most már végre összeházasodhatunk és nyugodtan élhetünk hármasban hercegnőm!!!

Sziasztok! Rendhagyó módon most a rész/történet végére írok nektek! Elérkeztünk A boxutca hercegnője befejező részéhez. Sajnálom, tudom, hogy vagytok egy-ketten akik szerettétek ezt a történetet, de úgy éreztem le kell zárnom. Remélem tetszeni fog ez a rész és írtok nekem hozzá, nagyon szeretném ha minden olvasó leírná a véleményét!! Szép hetet, jó olvasást! Sziasztok!