A boxutca hercegnője - 12. rész

Sziasztok! Ahogy ígértem Dorcsa  meghoztam a 12. részét A bh-nek, szerintem nem egészen erre a fordulatra számítottatok, és bevallom ezt nem is így terveztem, sőt az elején úgy volt, hogy nem lesz baba, éppen elég bonyodalom volt a történetben így is, de tőlem nem szokatlanul, mégis csak lett baba - rövid ideig ugyan de lett :) . Nagyon remélem, hogy tetszeni fog ez a rész, és azért néhány véleménynek most is örülnék. Jó olvasást! :)

Rettenetesen éreztem magam, hogy hazudnom kell a szüleimnek, szerencsére Eli még nálunk maradt, igazából én kértem, hogy míg Jenson visszajön Kanadából ne menjen el. Apa és Claudia rengeteget meséltek az utazásról, és nagyon sok ajándékot hoztak nekem, aminek normális esetben örültem volna, de valahogy nem voltam jó hangulatban mióta kiderült a baba létezése, féltem mi lesz a család reakciója ha kiderül, hogy Jens és én.....

- Mi baj kicsim? - tűrte el a hajam Claudia a konyhában,  éppen vacsoráztunk. - Olyan szótlan vagy.

- Semmi csak ..... kicsit fáj a fejem. - ez talán bejön, bár tudtam, hogy anyát nehéz átverni, mert kiskorom óta ismer.

- Biztos csak ennyi? - faggatózott tovább.

- Igen, anya nem baj ha most felmegyek a szobámba?

- Menj csak, pihenj le. - ellenőrizte nem vagyok e lázas, majd kaptam egy puszit, még apának én is adtam egyet majd elindultam a szobámba. - Vigyek fel fájdalomcsillapítót?

- Nem kell, köszönöm. - csak arra vágytam, hogy lefekhessek, még csak péntek volt, ami azt jelentette, hogy  legkorábban is csak három nap múlva láthatom Jensont.

- Eliza, szedd össze magad kicsit kérlek. - ült az ágyam szélére Eli, aki a konyhában végignézte a jelenetet anyával.

- Egyszerűen nem bírok a szemükbe nézni. - s mintha megnyitottam volna egy csapot elkezdtek folyni a könnyeim.

- Értem drágám, de - halkított a hangján, majd folytatta. - kisbabát vársz és nem tesz jót nektek az idegeskedés.
- Akkor sem tudok megnyugodni, rettegek mi lesz ha apa megtudja, és anya vagy a nagyiék? - zokogtam fel. 

- Gyere ide. - húzott magához, s nyugtatólag simogatni kezdte a hátam. - Nézd, ha attól megkönnyebbülsz valld be nekik, hogy babát vársz. Azt még nem kell tudniuk ki az apa. - ezek voltak Eli utolsó szavai, onnantól kezdve csendben ültünk, ő próbált megnyugtatni, én pedig azon gondolkoztam, hogy talán igaza van.

A következő két nap még rosszabb volt, nem elég, hogy az éjszakákat átzokogtam, még a hasam is elkezdett szurkálni. Jensonnel minden nap beszéltem telefonon, órákig nyugtatott, és megesketett, hogy nem mondom el nekik a babát míg ő nem lesz mellettem. Vasárnap délben mentem le a családhoz, a konyhában ültek anyáim és apa, akik szörnyülködve néztek rám mikor megláttak.

- Eliza jól vagy? - lépett hozzám apa és átkarolta a derekam, bár csak pár perce keltem ki az ágyból rettentő hányingerem volt és erősen görcsölt-szúrt a hasam, a lépcsőn nagy nehezen tudtam csak lejönni. 

- Fal fehér vagy .... - simított végig arcomon anya elszörnyedve. - és vérzel.

- Anya ..... - suttogtam elgyengülten. - nagyon fáj ... a ha...sam. - éreztem, hogy folyik a könnyem mint a záporeső. A következő órák, történések teljesen összemosódtak, annyit érzékeltem, hogy apa ölbe kap és autóba ültet, majd a következő kép a kórház, ahogy anya aggódva kérdezgeti, hogy jól vagyok e, és az erősödő fájdalom a hasamban. Nem kellett szerencsére sok idő és végre fájdalom nélkül feküdtem az egyik kórházi szobában.

 

- Nos Eliza, - apa, és anyáim a szobában toporzékoltak, míg az ápolónő beállította az infúziót és a doki a kórlapomat nézegette. - Mr. Works, hölgyeim, sajnálatos módon a kisasszonynak spontán vetélése volt. - ezek a szavak el sem jutottak tudatomig, láttam ahogy apa és anya szemei háromszorosra tágultak, Eli pedig könnyeivel küszködve figyelte reakcióm. 
- Hogy, hogy elvetélt? - hebegett apa, majd rám kapta a tekintetét. - Eliza te...te....terhes voltál? Kitől? 
- Kérlek Robert, szerintem nem ez a legmegfelelőbb pillanat. - szólt közbe Eli. - Kicsim, jól vagy? - a szobában lévők mind aggódva figyeltek, bennem viszont csak akkor tudatosult, mit is mondott az orvos. Elvesztettem Jenson kisbabáját, meghalt a gyermekem...........Patakzó könnyekkel, hitetlenkedve csóváltam a fejem, azokban a percekben mintha nem is a földön éltem volna, sőt mintha nem is én lettem volna akivel mindez történik. 
- Eliza, kislányom - a szobában már mindenki sírt, apa próbált kapcsolatot teremteni velem de nem tudtam figyelni rá, csak azt érzékeltem, hogy a kezem rázza és szólongat, válaszolni azonban nem tudtam........


"Jenson"

Még vasárnap este repülőre ültem, semmi értelme nem volt maradnom Kanadában, rettenetes futamon voltam túl, 16. hely, nem tudom mi ez a hullámvölgy amibe belekerültem,  de mielőbb ki kell keverednem belőle, ezt nem fogják tolerálni a csapatnál, ráadásul, most Elizának is nagy szüksége van rá. Már vagy ötször hívtam de nem reagál a hívásaimra, és ez kezd idegesíteni.
- Szia Robert! - csak egy módon tudhattam meg mi van Elizával és az az volt, ha felhívom Robertet, vagy a nővéremet, de mivel Claudiát sem értem el, maradt a sógorom.
- Szia Jens. - sóhajtott nagyot a telefonba és elég gondterhelt volt a hangja.
- Baj van? Nem tűnsz vidámnak.
- Semmi okom a vidámságra ...... Eliza kórházban van. - azt hittem rosszul hallok.
- Mi ... mi történt vele? - nagyon ideges lettem, vártam Robert válaszát, miközben Elizáért és a babáért imádkoztam.
- Rosszul lett, elvetélt, összeomlott.....ennyit tudok Jenson, fogalmam sincs mi történt a lányommal, kitől esett teherbe, miért ment el a baba. - sóhajtott lemondóan.
- Jó ég. - ha tudná, hogy én mindenre, majdnem mindenre tudom a választ, felfoghatatlan, hogy Elisa elvesztette a babánkat, hatalmába kerített az eddig is folyton üldöző bűntudat. - Amint hazaérek bemegyek hozzá. De most mennem kell, indul a gép.
- Jól van, akkor holnap.
- Szia! - kinyomtam a telefont, majd felszálltam a gépre, de egy pillanatra sem tudtam elfelejteni, a hallottakat, szegény Eliza, mi lehet vele?

Azt hittem nem fogok tudni elaludni, mondjuk nem is nagyon akartam, nagyon aggódtam a szerelmemért, valahogy azonban mégis sikerült, mert már Anglia légterében voltunk, mikor az egyik stewardess szólongatására ébredtem. Ahogy leszállt a gép rohantam a bőröndömért,  apa szerencsére már várt a parkolóban, beugrottam és a kórházhoz hajtottam.

- Clau .... - siettem nővérem elé, aki a folyosón várt Roberttel, anyával és Elivel. - hogy van?
- Nincs jól, - rázta a fejét Claudia, a szemei könnyesek voltak és fáradtak, láthatóan nem sokat aludt az elmúlt éjszaka, ahogyan a mellette állók sem. - mióta megmondta az orvos, hogy elvetélt semmi ..... mintha nem is lenne itt, csak bámul maga elé és sír.
- Bemehetek hozzá? - néztem Robertre.
- A doki most vizsgálja. - intett a szoba felé.
- De ... kitől várt gyermeket? - kérdezte apa. - Egyáltalán volt valakije?
- Fogalmunk sincs. - felelte lemondóan Clau, Elivel összenéztünk, szerintem mindkettőnknek éppoly kellemetlen volt ez a szituáció, hiszen Elizán kívül csak mi tudtuk az igazat. - Eddig mindig elmesélte a fiúügyeit, mindig megbeszéltünk mindent. - elmondhatatlanul örültem, hogy a doki megjelent, nem csak Eliza miatt, hanem mert így ez a számomra kínos beszélgetés abbamaradt.
- Bemehetnek Elizához, de csak egyesével ha kérhetem. - utasította a doki.
- Jól van? - kérdezte őt apa.
- Fizikálisan igen, minden rendben van vele ..... viszont lelkileg nagyon rosszul van, nem ritka ez az eset, úgyhogy kérem ne aggódjanak, 10 nőből 8 ugyan így reagál a vetélésre.
- És most mit tehetünk? - érdeklődtem.
- Elsősorban Elizának most pihenésre és szeretetre van szüksége, de semmiképpen ne kezdjenek vele erről a témáról beszélgetni, hagyni kell neki időt, majd ő felhozza ha úgy érzi már tud róla beszélni.
- Ha egyáltalán visszakapjuk őt. - sírt Clau.
- Asszonyom, a lánya most sokkos állapotban van, ez nagyon gyakori eset, de nem tart tovább néhány óránál, súlyosabb esetben napnál. - talán ezt az utolsó részt kihagyhatta volna a doki, mert nem csak Claudia könnyei folytak már, de anya és Eli is belekezdett, őszintén nekem is sírni lett volna kedvem.