A boxutca hercegnője 10. rész

Sziasztok! Mint látjátok a szavazás lezárult.Arra voltam kíváncsi legyen e még Jenson Buttonos történet. A szavazataitok alapján  ( 64% igen, 22% ne, 13% talán ) lesz még történet melynek a jóképű brit pilóta a főszereplője, viszont azoknak is szeretnék kedvezni akik a nemet vagy a talánt választották, így amint A boxutca hercegnője véget ér ismét Sebastian Vettelért izgulhatunk. De hamarosan megtudjátok e történetem részleteit is. Addig is itt az új részt jó olvasást hozzá. Sziasztok! :)

Az emeletre a szobám felé vettem az irányt, Elizabeth pedig követett.
- Hű, nagyon szép szoba. - nézett körbe mikor belépett. - Ezeken a helyeken jártál már? - kérdezte a térkép elé lépve, ahol a helyek ahol már jártam be voltak jelölve.
- Igen, kis koromban sokat jártunk futamokra, és szinte egész Európát bejártam már.
- Nézd Eliza! - most felém fordult.  - Nem kell, hogy anyaként tekints rám, megértem, hogy te Claudiát tartod édesanyádnak, de szeretném ha meghallgatnál és megbocsájtanál.
- Szeretnélek meghallgatni, és megbocsájtani, de meg kell értenem miért hagytál el. - kérdőn néztem rá, közben mindketten leültünk az ágyamra.
- Édesapáddal nagyon fiatalok voltunk, és hirtelen jött minden. - szólásra nyitottam a szám de ő leintett. - Kérlek ne szakíts félbe. - bólintottam, majd folytatta. - Mindössze 15 éves voltam mikor teherbe estem, a szüleim persze teljesen kiakadtak, abortuszra akartak küldeni, igazából sosem tetszett nekik, hogy Roberttel együtt vagyunk, de az ő szülei hallani sem akartak arról, hogy elvetesselek. Választás elé állítottak vagy felnevelem a picit Roberttel együtt, vagy itt hagyom velük. És én az utóbbit választottam, apáékkal rendbe jöttek a dolgok, beleegyeztek, hogy amint megszületik a kisbabám elhagyom és visszamegyek az iskolába, erről az egészről pedig senki nem fog tudni.
- De miért nem maradtál velünk? Nem szeretted apát? - özönlöttek a kérdéseim. - A nagyiék segítettek volna ebben biztos vagyok.
- Igen tudom, de a szüleim nagyon gazdagok voltak és én voltam az egyetlen gyermekük, és szerettem most is szeretem a pénzt. Azt gondoltam, hogy majd néhány év múlva érted jövök és talán még lehetünk egy család. 18 éves voltam mikor az édesapám meghalt, természetesen az enyém lett az egész vagyona, akkor meg akartalak keresni, meg is találtalak de Robert nem engedett a közeledbe.
- Ezt nem hiszem el! - csattantam fel, letöröltem a közben kibuggyanó könnyeim és folytattam.- Apa egészen addig míg meg nem ismerte Claudiát reménykedett abban, hogy felbukkansz és egy család lehetünk.
- Sajnálom, de hidd el tényleg kerestelek, és veletek akartam lenni, de az apád ......
- Ne is folytasd. Ha apát akarod szidni azt ne előttem tedd.
- Rendben, kérlek nyugodj meg! - kérőn nézett rám, így újra hallgatni kezdtem.
- Most már teljesen mindegy, hogy kerestelek e vagy sem, az lényeg, hogy most itt vagyok és szeretnélek megismerni, közel kerülni hozzád. - óvatosan végigsimított az arcomon. - Szeretlek Eliza, és sajnálom, hogy kimaradtam az életedből, de ha még nem késő szeretnék a részese lenni.
- Ha megígéred, hogy türelmes leszel velem, talán megpróbálhatjuk. - mosolyogtam rá a könnyeim alól, amire boldogan de félve megölelt.
- Megígérek neked bármit kicsim. De most mesélj magadról, mindent tudni akarok rólad. - kényelmesen elhelyezkedtünk az ágyon majd elmeséltem neki életem eddigi legmeghatározóbb és fontosabb dolgait.

- Bejöhetek? - a kopogás után nyílt az ajtó és Claudia kukucskált be.
- Gyere csak. - mosolyogtam rá.
- Nagy volt a csend, gondoltam benézek. - beljebb lépett majd a mosolya még szélesebb lett. - Látom minden a legnagyobb rendben van.
- Igen, Eliza éppen a gyerekkoráról mesél.
- Hát arról van mit mesélni az biztos. Rettenetes kislány volt. - merengett Claudia. 
- Naa ez nem is igaz! - háborogtam.
- Én sem hiszem el. - mosolygott Elizabeth.
- Hát pedig tudnék mesélni, - Claudia kényelembe helyezkedett. - amikor Robert és én találkoztunk Eliza 7 éves volt, az első találkozásunkkor már a szívbajt hozta rám és az apjára. - kíváncsian néztünk rá, várva a történet folytatását. - Éppen a tündérkorszakodat élted, mindenhonnan leugráltál, hogy te tudsz repülni, és, hogy ezt nekem is bemutasd leugrottál az asztalról, csakhogy kicsúszott alólad a szék amire érkezned kellett volna és eltört a karod.
- Erre emlékszem, és nem akartam bent maradni a kórházban te pedig akkor hoztad nekem Bibi babát. - nyúltam is az említett tárgyért ami mindig az ágyamon volt és attól a pillanattól fogva állandó alvótársam is.- És emlékszem arra is, hogy mikor hazahoztatok apával, mindenáron le akartam venni a gipszet.
- Te jó ég. - torzult el Claudia arca. - Milyen hisztit rendeztél akkor, alig ismertük egymást apával egy hete, utána alig győzött miattad bocsánatot kérni.
- Le akartam venni a gipszet, apa nem tudott sehogy sem megnyugtatni, Claudia pedig kitalálta, hogy rajzoljunk a gipszre. - meséltem biológiai anyámnak az emlékeim.
- Igen, és azt hiszem attól a pillanattól kezdve vagyunk ilyen jóban, igaz? - simogatta meg a hajam Claudia.
- Igen, akkor nyerted el a bizalmam, és szerettelek meg. Aztán nem sokkal később elvittél minket a nagyiékhoz, akkor ismertem meg Jensont és a nővéreidet.
- Sajnálom, hogy kimaradtam ezekből a pillanatokból, nekem kellett volna ott lennem mikor eltört a karod. - hajtotta le szomorúan a fejét Elizabeth. Aztán beállt a csend, senki nem tudott mit mondani, aztán Claudia mégis megtörte a csendet.
- Tudjátok, azt hiszem én hatalmas köszönettel tartozom neked. - nézett Elizabethre. - Tudom, hogy fájt Robertnek és Elizának is, hogy nem voltál velük, de ha velük maradsz sosem ismerhetem meg ezt a csodálatos kislányt, és Roberttel sem alakult volna így a kapcsolatunk.
- Igen tudom, és én is köszönöm neked, hogy felnevelted őt. Tudom, hogy téged tekint édesanyjának és ne félj nem szeretném elvenni tőled Elizát, de szeretném jobban megismerni, a közelében lenni, és szeretném ha mindketten megbocsájtanának nekem.
- Megértem.
- Hé, én is itt vagyok ám. - jegyeztem meg. - Tudjátok mit? Azt hiszem nem sokan mondhatják el magukról, hogy két anyukájuk is van. - mosolyogva megöleltem mindkettejüket.
- Ezt szeretem a legjobban Elizában, nagyon könnyen meg lehet vele szerettetni magad és képes megbocsátani. - mondta Claudia.
- Az azért még messze van, hogy megbocsásson nekem de örülök, hogy kaptam tőle egy esélyt.
- Gyertek, menjünk ki a fiúkhoz. - javasolta Claudia, mi pedig helyeselve követtük őt a nappaliba ahol apa és Jenson beszélgettek.
- Na végre. - állt fel apa mikor meglátta a női szakaszt. - Minden rendben van? 
- Igen. - mondtam neki, majd elmeséltük a szobámban történt beszélgetésünket.

A délután nagyon kellemesen telt, most már örülök, hogy Elizabeth felbukkant, Jenson ahogy megígérte velem maradt, apa is megbocsátott Elizabethnek ahogy láttam és Claudia sem neheztel rá, és ennek szívből örültem.
- Köszönöm, hogy itt maradtál velem. - bújtam Jenson karjaiba búcsúzáskor.
- Megígértem. De beszélnünk kell velük, rólunk.
- Igen tudom. És mikor látlak újra? - kérdeztem.
- Nem tudom, remélem hamarosan. - lopva megcsókolt majd egy hosszú ölelés után beült a kocsijába és hazament.

- Elizabeth, nem maradnál velünk egy kicsit? - kérdeztem tőle mikor visszaértem a házba, ő is indulásra kész volt.
- Ha komolyan ezt szeretnéd, és a szüleidnek sincs kifogása ellenem. - nézett rám majd apáékra, akik mosolyogva bólogattak.
- Roberttel már nagyon régen voltunk kettesben, és szerintem ránk férne a kikapcsolódás, és ha nem vagyunk a közelben ti is könnyebben megismerhetitek egymást. Szóval mi lenne ha elutaznánk valahova? - nézett apára Claudia.
- Igazad lehet. Tényleg ránk férne a kikapcsolódás. - helyeselt apa. - Mit szólnál egy héthez Olaszországban? - Claudia válasz helyett apa nyakába ugrott. - Akkor foglalok is jegyet, mondjuk holnapra. - kikerekedett szemekkel nézett ránk fogadott anyukám, majd elrohantunk összepakolni a holmijaikat.

Másnap a déli géppel utaztak Olaszországba, Elizabethtel kikísértük őket a reptérre.
- Örülnék, ha ajándék helyett egy kistestvérrel a pocakban jönnétek haza. - sunyi mosollyal köszöntem el apától, az igazság az, hogy már nagyon régen megígérték, hogy kapok egy testvért, de nem így lett, pedig én mindennél jobban vágytam rá, és most még ha már nagy is vagyok, nekik mindenképpen jót tenne egy kisbaba.
- Mindent megteszünk, hogy teljesítsük a kérésed kicsim. - ölelt meg Claudia is, majd még néztük ahogy felszáll a gép aztán hazamentünk.

Elizabethtel nagyon jól éreztem magam, sokat beszélgettünk, nevetgéltünk.
- Majd én kinyitom! - indultam el az ajtó felé, Elivel éppen az ebédet próbáltuk megfőzni, mikor csengettek. - Jenson! - a szívem majd kiugrott a helyéről mikor megláttam ki áll az ajtóba, azonnal a nyakába ugrottam.
- Szia Hercegnőm! - ölelt magához szorosan. - Nagyon hiányoztál.
- Te is nekem, nagyon örülök, hogy itt vagy. Gyere be, Elivel éppen ebéded főzünk.
- Csak egy pillanatra ugrottam be Mikeal vagyok. - mutatott az autóban ülő edzőre.
- Na kérlek, hívd be őt is, ebédeljetek velünk. - szinte könyörögtem neki.
- Eliza! Miért nem tudok neked nemet mondani? - emelte égnek a szemét.
- Mert szeretsz! - kacérkodtam vele, majd behívtuk Mikeot és bemutattuk Elinek.

- Látom nagyon jól megértitek egymást. - nézett ránk Eli az asztalnál, Jensonnel végignevettük az ebédet, miközben Eli és Mike vagy rajtunk kuncogott, vagy azt találgatták mi lehet ilyen vicces, vagy egyszerűen csak elbeszélgettek.
- Az biztos! Igen szoros kapcsolta van köztük. Aúú. - mondta Mike majd abban a pillanatban felszisszent mivel Jenson bokán rúgta. - Nem szóltam.
- Nem akartam ezt szóba hozni, mert őszintén szólva nincs sok közöm hozzá, de lerí rólatok, hogy szerelmesek vagytok. - eszeveszett tempóban vert a szívem, az agyam meg azon kattogott hogy lehetne ezt kimagyarázni. - Gondolom a család nem tudja igaz?